Oláh Gábor: Egyet lép az ősi város

Sárba ragadt roppant csizmád
Egyet toppant, ősi város.
Patkód csattan a csatakban,
S lehull rólad, ami szennyes, ami sáros.
Egyet léptél, öreg város!

Porban fürdő lelked egyszer
Megsuhog, és nagy csodára
Föllebbenve a földszintről
Levegőbe emel kedved szegett szárnya.
Emelkedel, nagy csodára.

Szaharádon virágzó kis
Oázisok ligeteznek;
Keringelő pillangók is
Udvarolnak rügyező csöpp leveleknek.
Piros rózsák ringadoznak, rengedeznek.

Földbe rokkant gubás kunyhók
Úgy elmulnak, mint az álom.
Három tornyos palotáknak
Égre szökő dandárjait megcsodálom.
Olyan ez, mint a szép álom.

A nagy erdő hajnalonta
Belopózik s az utcákon szerte szórja
Akácfái virágának illatát – és
Minden ablak csupa rózsa,
A nagy Erdő virágokkal teleszórja.

Itt születtem, itt ringatták
A bölcsőmet: itt daloltam
Első nótám. Utolsót is
Itten dobban, tudom, szívem. De még holtan,
Holtan is oly büszkén vallom,
Hogy, Debrecen, fiad voltam.

Kiss Tamás: Debrecen – köszöntő

Címereden őt szeretem:
a főnix madarat,
ki Napba néz s belőle issza
az arany sugarat.

Ki fönn a lángokon hevül,
s parazsán lépeget,
de a szárnyai összekötnek
földet és eget.

Azt szeretem benned ma is:
az életet-adót,
időnként föl-föllángolót,
de el nem hamvadót.

Tüdőt, szívet kitágító
füttyös tereidet,
templom előtt játszadozó
friss négy szeleidet.

Azt, aki tünődni se rest,
de gondon is mulat,
s dalol, ha kézről-kézre jár
a farsangi kulacs.