A gavallér, a királyi város és az agarak (Amade László debreceni leveleiről)

kisebb betű nagyobb betű e-mailben elküld nyomtatás

Zeller Sebestyén: Amade László
(Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum
Történelmi Képcsarnoka)

 

Ámbár egy szöveg hangulati értéke az olvasó alaphangulatához, érzelmi bevonódásának erősségéhez mérten jelentősen változhat, aligha túlzás állítani, hogy Missilis-gyűjteményünk legderűsebb, örömérzéssel teli darabjai közé tartozik az a két magyar nyelvű levél, amelyeket a kedélyes lírikus, Amade László (1704–1764) írt Debrecen városához.[1]

Amade báró a 18. századi magyar líra egyik meghatározó alakja, szellemes modorú, páratlanul jól rögtönző dalköltő volt. Zenélő és zenét szerző főúr, mulatozó társaságok kedvelt tagja, aki hamar hadi és szerelmi kalandokat hajszoló világfivá lett. Váratlanul elmúló első házassága után huszáréletre adta magát, és megjárta százada középső harmadának két nagy háborúját. A „nőtelen” telt években, s minden bizonnyal második házaséletében sem volt erénye a szerelmi hűség, ezért is emelked(het)ett költői vezértémájává éppen a szerelem, aminek minden életfázisát megénekelte.[2]

Ismert tőle száznegyvennégy világi költemény, köztük egy jobbágyokhoz szóló toborzóvers, valamint tíz istenes ének. Nagyobb részük kiváló rím- és ritmusérzékről, önfeledt szójáték vele született hajlamáról tanúskodik. Széles alkotói eszköztárára vetnek fényt, akárcsak jó pár, a családi békétlenségek, szerelmi és peres ügyek, s a katonaidő bizonyítékául szolgáló levele.[3]


Amadét a kortársak és az utókor tehetséges és igényes levélírónak tartotta és tartja. A magyar nyelvű levelezés egykorú szólamkincsét ismerő és azt egyéniesítő, új színekkel élénkítő „jeles stilisztá”-nak, aki néhány missilisével mintakönyvekben is helyet szerzett magának. Alkotásai a barokk latinos levélirodalmának eleven hagyományaiból sarjadtak, a megelőző másfélszáz év költői stílusgyakorlásaira válaszoltak finom rezdüléssel. A műfaj addigi legtehetségesebb magyar képviselőihez hasonlóan mindig igazi rangot adott a levélnek. S ugyanezért körül- és előretekintően képezte-művelte (saját szavával: „esztergályozta”) a keze alá dolgozó titkárokat, amazok meg jól ismerték kézírását, nyelvi szokásait és egyedi jelvilágát. Van olyan feltevés, hogy nála az íráskultúra magas szintjén álló, valóságos levélműhely működött, hagyatékából még külön kéziratos formuláskönyv is előkészületben állt.[4]

Az 1754 augusztusának utóján és 1755. január derekán keletkezett debreceni missilisei magánérdekű alkalmi levelek. Amade egyikük esetében sem eresztette meg túlságosan a tollát, csupán pár mondatot vetett papírra. Levelei azonban rövidségük és alkalmiságuk mellett is mintha rányitnának alkotói életére, de legkevesebb érzékeny szálakkal látszanak kapcsolódni életrajzi ihletésű költői pályaképeihez. Éreztetik a jelenlétét annak az Amadénak, akiről az irodalomtörténet (is) beszél.

A barokk idején gyakran álltak modellt valamely kedvelt eb társaságában. Világi hatalmasságok mellé rendre került egy-egy elegáns külsejű állat, s így a gazdájáéval együtt az ő portréja is megőrződhetett az utókornak. Zeller Sebestyén félalakos metszete, az Amade Lászlóról készült legismertebb kép egy hóka agár vonásait hagyta örökül. Bár a báró mellé telepedő, s az ő tekintetét fürkésző állatnak csak hegyesedő ábrázata látszik, jelenléte szinte jelképes, mint az ilyesféle művek általában, úgy végső soron a pozsonyi rézmetsző alkotása is emléket állít az eb és gazdája közötti, bizonyosan összetett viszonynak.

Ha az agárról a vadászatra gondolunk, föltűnhet az állat a nemesi büszkeség tárgyaként, lehet eszköz az úri versengéshez, tehát lehet társadalmi és társasági helyzetjelző. Másfelől gondolhatunk arra, hogy Amade nemcsak vadászsikereivel kérkedő, hivalkodó tulajdonos módjára bánt és bánik vele, hanem örömmel látja maga mellett, alkalmasint asztalához fogadja, s akár még lakószobáiba is bejárást enged neki.[5]

Arról, hogy ő és az agarak valóban ilyen természetű (bonyolultságú) kapcsolatban álltak egymással, ha nem is aprólékosan, de vall az 1754 augusztusában Debrecennek írt levél. Jelzi, hogy az állatokkal dicsekvő és/vagy bennük gyönyörködő Amade az agarászat úri mesterségének (s fényűzésének) nagy kedvelője és művelője. Régi szenvedélyéről szóló levelében arra kéri a város elöljáróit, legyenek előzékenyek vele szemben, ajándékozzák meg néhány szebb formájú és jónevű agárral. Kérését a vadászat nemes(i) mulatsága és a négylábúak iránti vonzalmával indokolja, ám szavai mögül mindegyre előtűnik az őt szinte egész felnőttkorában fojtogató pénzhiány.

Amade a halála körül született szabadajkú politikus versben is örökül maradó szokásával, a felelőtlen költekezéssel soha nem hagy fel. Az aranyak legtöbbször csak folydogálnak főkasszájába, s ő még a társadalmi állásához mérten egyébként sem busás jövedelmét is elemészti vigalmakon, véget nem érő kártyás estéken. A Debrecennek írás idején ráadásul pörök és birtokainak ezernyi gondja, telhetetlen atyafiak és tolvaj gazdatisztek is keserítik napjait. Készpénze ekkor igen szűkösen akad, így hát a nyargaló eb érdekében levélküldésre vállalkozik, megkísértve a cívisek „ingyen való kedveskedését”. Sovány erszénye tudatában a szerelmi ostromoknál számtalanszor gyümölcsöző nyelvi leleményekhez fordul, velük keresi a megoldást a rendkívüli helyzetre.[6]

Az alig tízegynéhány soros üzenet hangvétele többször változik. Egy-egy (tag)mondat erejéig hol a ráérős mesélő, hol a kevély földesúr, hol a gáláns gavallér szólal meg benne. Amade előbb ősrégi nemes-mulatságnak emlegetve a vadászatot, egy pórá(s)zon vezetett agarat kér, a mesemondó szólamában. Az agár azonban mindjárt harmadmagával jelenik meg előttünk, röpke gondolattal arrébb már két hímből és egy nőstényből álló egész kis társaságot igényel Debrecentől. Az így kigömbölyödő kérésben pedig tükröződik az a természetesség, amellyel földesúr vár el ajándékot úrbéreseitől. Ám hogy szavai ne hassanak követelésként, és egyszer mégis fizessen valamivel a megszólított városnak, ajánlattá mázolja erős óhaját. A gavallér hangján kilátásba helyezi: agaraival az uralkodópár előtt szerepelve jó hírét költheti Debrecen szolgálatának, és szándékában áll egyéb módon is „megh reváncsolni” a nagyvonalú adományt.

(Forrás: MNL HBML XV. 26. 21.)

 

A hála nyilvánításának pillanataiban, amikor Amade „szintelen szüntelenséggel” szolgának ígéri magát, úgy tűnhet, ismét más hangot hallunk. Ez mintha a verselőé volna, s arra utalna, hogy a berekesztésnél Amade figyelmét leköti a művészi játék (új) lehetősége. Fölsejleni látszik a rokokónak az a különös versvilága, amiben közel sem mindig (vagy inkább már nem) alkot egymással „szabályszerű” alá-fölérendeltségi viszonyt a költői eszköz és a közlendő. Tőzsér Árpád három évtizede arra mutatott rá, hogy e világban az alakzatok nemhogy nem rendelődnének alá lelkes igyekezettel a tartalomnak, de még mintegy fölé is kívánnak helyezkedni s irányítás alá akarják azt vonni. Az idézett fordulat is valamiképpen így viselkedik, és talán nem túlságosan erőltetett párhuzamról van itt szó. Amadét, az elmés szóköltőt halljuk, a szolgának maradás fogadalmában a szerelmi líráját éltető szertelen játékossága köszön vissza.[7]

Pénztelenségéről vélhetően nem annyira azért hallgat, mert polgárok előtti megvallása sértené önérzetét. Életszerűbb, hogy azért nem adja jelét a gondoknak, mert igazán föl sem veszi őket. Amade, a könnyelmű, a bohém nyilvánul meg, s emiatt viszont úgy lehet érezni, hogy az egész levélben egy szerencséjét próbáló kedélyhős (is) tetszeleg a királyi városnak. Tegyük hozzá: az érzéseit, élményemlékeit másokkal megosztó Amade kedélyessége igen őszintének fest.[8]

A hangok egymásutánjától mindenesetre vibrálnak az érzelmek, s a hatást csak fölerősíti a különleges központozás, amire Amade leveleinek egy életrajzi szempontú jegyzékét közreadó irodalomtörténész, Vértesy Jenő már felfigyelt. A levélben lépten-nyomon elbotlunk egy kettősponton, kérdő- vagy felkiáltójelen. A mondatok a sok közbevetett írásjellel, főképp a mondatzáró jelekkel töredezetté lesznek, s ezzel a ritmus lüktetővé válik. Hivatkozhatunk Vértesyre, aki egyenesen arról ír, hogy a báró mintha képtelen volna nyugodt tónusokra.[9]

Amade a századának magyar nyelvére, annak jellemző latinosságára (még) élénken emlékeztető módon, aggály nélkül vesz tollára s terít el a levélben magyarított latin szavakat, szókapcsolatokat. Az igeneveken kívül, akár hozzájuk képest is, feltűnő a megelégedésre utaló, a levél derekát megterhelő „tellyes contentumomnak satisfactiojával” alakzat. A szóhalmozó kifejezéssel a barokkra jellemző terjengősség, körülményesség különösen átüt a szövegen.[10]

1755 januárjából való második levele már a célhoz jutás hangulatában fogant: az agarak megérkeztek az első levél utóiratánál megjelölt iszkaszentgyörgyi birtokára. Hogy velük próbálja szerencséjét, arról a tél keménysége miatt egyelőre nem lehet szó, félti fagyra kényes „kesztyüjöket”. Még csak a Szentgyörgyről érkező dicséretet közvetíti Debrecen felé. A beteljesült kívánalom, az állatokról kapott kedvező hírek egyúttal ígéretének megújítására ösztönzik. A második levél alig tucatnyi sora felerészben a megajándékozott háláját rebegi, s a viszonzás üzenetét hordozza.

Levele az augusztusinál komolyabb hangú, de ugyancsak túlmutat a társadalmi érintkezés általánosan alkalmazott írott formáin, a missilis levelek mintaszerű műfaji megoldásain. Egyrészt ebben is magukra vonják a figyelmet az írásjelek, és a buzgó nyelvi képzelet ajándékával: az „ebség” főnév szellemes másértelműségével közösen további példákat adnak a báró sajátszerű szövegtagolására és szólásmódjára. Másrészt e levélben is díszes, igényes kivitelezésű, úgyszólván rajzolt betűk sorakoznak, a szó elejiek az első levélhez képest még nagyobb gonddal kanyarítottak. A toll oly finom ívekben jár a papíron, akár valamely oklevélen vagy középkori kódexlapon. A szintén mindenfelé ékeskedő, ostorszíj módjára kígyózó-kacskaringózó, néhol maguk felé csavarodó, máshol szomszédaikat átkaroló, szeszélyesen meg-megcsípő betűszárak, -karok és -lábak egy lobogó lélek kalligráfiai bravúrjai, és egyben szép példái a 18. század magyar (főúri) levélkultúrájának.

(Forrás: MNL HBML XV. 26. 22.)

 

Mindkét üzenet rendelkezik tehát az amadei szövegek jellegzetes alaki vonásaival, mindkettőben meghatározó az Amade-irodalomban hangsúllyal szereplő, eredetinek tekintett jelhasználat.[11] Különbözik azonban egymástól a két levéltest összképe. A másodikban igen szellősek a szavak, és a szöveggel szemben az aláírás – a kezdőbetűk kivételével – kevésbé finoman munkált. Itt feltűnőbb az eltérés a kézjegy, valamint a címzés, a szöveg és a keltezés betűsűrűsége, illetve egyes betűtestek között.

Ugyan az íráskép más levelekével, fennmaradt levélkönyvekével történő összevetése igazolhatja Amadét, lehetséges, hogy a levelek mindegyike –  de legalábbis a második – titkár munkája, s a bárótól az esetleges fogalmazvány származik.

Még valószínűbb persze, hogy bennük Amade fesztelen játékainak eredményét (sajátkezű tisztázatait) szemlélhetjük. Rá vallhat az írásfegyelem viszonylagossága, hogy bár rendezett a szöveg képe, de mindkét levél telve van különböző betűalakokkal. A „j” és „g” betűk például három-négy, a „h” és az „s” négy-öt változatban jelennek meg. Ha íráselemzők elindulnának felőlük a személyiségjegyek, a lelki adottságok irányába, feltehetően érzelmileg hamar változó, ingadozó természetre következtet(né)nek, vagyis egy grafológiai vizsgálat kifejezetten amadei belső vonásokra utaló eredménye találkozhatna az irodalom Amade-képével. Egy bizonyos: a levelek a betűrajzolás művészetében igencsak jártas kéz/kezek alkotásai, mindegyikük afféle amadei „csinálmány”, mint a hosszan munkált versek. Szép formát adnak az egyszerű gondolatnak, s bizonygatják, hogy Amade a tetszetős külsővel (is) törekedett a sikerre Debrecen vezetőinél.[12]

A levelek keletkezésekor Amade már ismert költő, kéziratai sokfelé terjednek. Lírai hóbortosságát hirdetik nemesi udvarokban, városokban, s valamennyire népi környezetben. Debrecen számára sem lehet a neve túlságosan idegen. Az ajándék ténye, az agarak elküldése ellenben kevésbé a szokatlan választásaira fogékony ízlést, mint inkább épp azt engedi sejteni, hogy nem csupán híre és vonzó stílusa vezette jóindulatra a várost.[13]

Amade, távozván huszártiszti szolgálatából, 1750-ben hivatalnoki pályára tér; több évig tartó előkészület után a Magyar Királyi Kamara tanácsosi méltóságára emelik fel. Hogy állásában bírja-e azt a befolyást, mely mindenkor mások javára válhat, az alighanem a tanácstermek, dolgozószobák titka marad. Értesülései vélhetően nem terjednek odáig, hogy részleteiben lássa a korabeli Debrecent kiváltképp érdeklő ügyeket. Bátran rájátszhat ugyanakkor arra, hogy a népes helységnek is elkél a külső támogatás, egy távoli, tekintélyes jóakaró megfelelő időt és helyet találó közbenjárása. Pusztán e levelek természetesen nem mutathatják meg a felek indítékait, s tán más módon sem lesz lehetőség rájuk lelni. Annyit mégis megtehetünk, hogy odaképzeljük a gavalléros ajánlat és az agarak mellé a századközépi Debrecen tablóját, amin gazdasági perfolyamon, gyarapodó adósságon kívül feltűnnek a magisztrátus ügyeit szándékosan sötét színekkel festő jelentések és a katolikusok helyi pozícióit erősítő kormányzati döntések. Bár nem mellékes, hogy a minden korban nagyra tartott agarakért esetleg borsos árat kellett fizetni, ha a királyi város vezetői csak azzal a gondolattal játszanak el, hogy kegyes szolgálattételük híre a társasági és hivatali kapcsolatait mozgásban tartó báró révén eljuthat Debrecen dolgairól tanácskozó és döntő hatalmasok felé, Amade fogadalma már nem tűnhet oly üres bóknak, hogy érte ne lenne érdemes teljesíteni roppant adókhoz mérten talán csekélységnek is tetsző kérését.[14]

Itt mindazonáltal meg kell álljunk, s erre nemcsak az elégségesnél kevesebb fogódzó int. Ha a feltevés helyességének igazolásához vallatóra fognánk egyéb forrásokat, elillanna a frivolitásokban tobzódó század legvidámabb magyar énekmondója, a levélírásban is váltig újszerű megoldásokkal élő és maga iránt figyelmet keltő Amade. Vele együtt pedig leveleinek üdesége, a formai merészségeknek az ő szerzeményeiben különösképp ellenállhatatlan bája.

S nem lehet ez hely arra, hogy árnyékot vessünk a levelekre magánéleti bonyodalmak, családi és pénzügyi nehézségek irányából. Hisz mindezeket Amade sem tárja föl, nem terheli sötét tónusokkal az üzenetek érzelmi színezetét. Gondjain felülemelkedő főnemesként szól hozzánk, missilisein áttetszik életigenlése, az a szenvedély, amellyel e léha lovag magához ölelni és élvezni igyekszik a mindennapok apró ajándékait.

E sorok írója úgy véli: félig-meddig mindkét papiros megkapó rajz Amade játszó lényéről. Kapcsolódhatnak róla (és életművéről) beszélő dolgozatokhoz, ihletői lehetnek annak, aki az ő könnyelmű jelleméhez keres új árnyalatokat.

     
    Brigovácz László

 

 

[1] MNL HBML XV. 26. 21. és 22. Az Amade-irodalomban 1703 és 1704 is szerepel a báró születési éveként. Közülük a Gálos Rezső feltárta-támogatta utóbbit fogadom el. Ld. Gálos Rezső: Báró Amade László. Pécs, 1937. 17., 188.

[2] A közleménynek a magánviszonyokra és a közpályára vonatkozó utalásaihoz döntően Gálos munkáját, a máig legteljesebb életrajzot használom (Gálos Rezső: i. m.), de támaszkodom a következő forráskiadványi bevezetőkre, könyvfejezetekre és tanulmányokra is: Várkonyi báró Amadé László versei. Összegyűjt., jegyz. Négyesy László. Bp., 1892. 7-84. [Online: Magyar Elektronikus Könyvtár, mek.oszk.hu/08600/08672/08672.pdf – Letöltés: 2014. március 15.]; Vértesy Jenő: Adatok Amade László életéhez. Első közlemény. = Irodalomtörténeti Közlemények, 1902. 1. sz. 77–100. [Online: Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis, http://epa.oszk.hu/00000/00001/00055/pdf/ – Letöltés: 2014. április 26.]; Amade László. In: A magyar irodalom története II. A magyar irodalom története 1600-tól 1772-ig. Főszerk. Sőtér István. Akadémiai Kiadó, Bp., 1964. 529–533.; Szabó Lőrinc: „Készséges halhatatlanok.” In: Könyvek és emberek az életemben. Prózai írások. Vál., szerk. Steinert Ágota. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1984. 271–272.; Amadé László. In: A magyar irodalom arcképcsarnoka. Szerk. Hegedüs Géza. Bp., 1991. [Online: Magyar Elektronikus Könyvtár, http://www.mek.oszk.hu/01100/01149/html/Amadé.htm – Letöltés: 2014. március 18.]; Kovács Sándor Iván: Gyulai Liviusz: Litográfiák, illusztrációk; Az öreg Casanova (Te-Art-Rum). = Iris, 1999. 3–4. sz. [Online: http://www.c3.hu/~iris/ – Letöltés: 2014. március 16.]; Uő.: Amade László (1703–1764). In: Ó szelence. Magyar barokk költészet. Szerkeszti: Orlovszky Géza. [Online: http://szelence.com/amadel/index.html – Letöltés: 2014. március 26.].

[3] A közölt számadat Amade László összes költeménye. Verstár 98 CD-ROM. Arcanum, Bp., 1998. [Online: http://mek.oszk.hu/00500/00590 – Letöltés: 2014. március 22.] alapján. A költői életművet összefoglalóan bemutató vagy néhány elemében részletező művek közül főként az alábbiak irányítottak: A magyar irodalom története II., i. m. 529–533.; Tőzsér Árpád: A rokokó vers mozdulatai (Amade László verseiről). = Irodalomtörténeti Közlemények, 1980. 84. évf. 4. füzet. 409–427. [Online: Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis, http://epa.oszk.hu/00000/00001/00318/pdf/ – Letöltés: 2014. április 26.]; Kovács Sándor Iván: „Maga a tárgy szól.” Tőzsér Árpád tanulmányai. = Új Forrás, 1995. 8. sz. [Online: Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis,  http://epa.oszk.hu/00000/00016/00008/950801.htm – Letöltés: 2014. április 27.]. A toborzóénekhez: A magyar irodalom története II., i. m. 532–533. A rím szerepe Amade költészetében: Tőzsér Árpád: i. m.; A magyar irodalom története II., i. m. A levélhagyatékról: Vértesy Jenő: Amade László kéziratai a Magyar Nemzeti Múzeumban. = Magyar Könyvszemle, 1902. 3–4. sz. 403–416. [Online: Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis, http://epa.oszk.hu/00000/00021/00117/pdf/ – Letöltés: 2014. március 18.].

[4] Levelei mellett a levélíró Amadét és egykorú megítélését is jellemzi: Póti Csilla: Egy Amadé László leveleiből összeállított leveleskönyv filológiai vonatkozásai. = Az Országos Széchényi Könyvtár évkönyve, 1986. 1986-1990. 435-458. [Online: Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis, http://epa.oszk.hu/01400/01464/00021/pdf/ – Letöltés: 2014. április 20.] A vonatkozó rész: 453. Az idézett jelzős kapcsolat: Gálos Rezső: i. m. 45. A levélirodalmi párhuzamokra: Hopp Lajos: A magyar levélműfaj történetéből. In: Irodalom és felvilágosodás. Tanulmányok. Szerk. Szauder József – Tarnai Andor. Akadémiai Kiadó, Bp., 1974. 501–566. Vonatkoztatott részek: 506., 518–522., 537–544., 556–557. Íródeákok tanítására, kiművelésére, mintakönyvekre és levélkezelésre lásd: Póti Csilla: i. m. 452–454.

[5] Az agár megbecsüléséről, a vele szemben gyakorolt különleges bánásmódról lásd: Csanády Jenő: Agarászat. Nagyszalonta, [1900]. [Online: Magyar Elektronikus Könyvtár, http://mek.oszk.hu/11400/11451 – Letöltés: 2014. május 7.].

[6] Az 1764-ben megjelent paszkvillussal Amade vonatkozásában foglalkozik, és az őt gúnyoló sorait idézi: Négyesy László: i. m. 26–27. A szórakozásnak idősödve sem képes egészen búcsút mondani. Kártyaszenvedélyét féken tartani nem tudván, még a halála előtti években is nagy összegeket játszik el. Gálos Rezső: i. m. 162–165. 1754. évi helyzetére vonatkozóan lásd: uo. 11-12. fejezet.

[7] A megállapításokat az Amade-irodalom hangsúlyozottan a rímek viselkedésére vonatkoztatja, de érvényesek (más) szójátékok esetében is. Négyesy László: i. m. 62.; Gálos Rezső: i. m. 147.; A magyar irodalom története II., i. m. 531.; A magyar irodalom arcképcsarnoka, i. m.; Tőzsér Árpád: i. m. 409–410. Vö: Kovács Sándor Iván: Tőzsér Árpád tanulmányai, i. m.

[8] Vértesy Jenő: Amade László kéziratai …, i. m. 404.

[9] Uo. 404., 407. A mondatszerkesztés említett sajátosságáról nagyon jó képet fest a Batthyány Lajos nádorhoz írt köszöntőlevele (1763). Nyomtatásban lásd: May István: Mészáros Magyar Szekretáriusának forrásai. = Irodalomtörténeti Közlemények, 1939. 4. sz. 393–400. Vonatkozó rész: 398.

[10] A magyar irodalom története II., i. m. 531.

[11] Vértesy Jenő: Amade László kéziratai …, i. m. 404., 407. Vö. Póti Csilla: i. m. 451.

[12] A grafológia kézikönyve. Szerk.: Agárdi Tamás – Szidnai László. Grafológiai Intézet, Bp., 1998. 154–155., 187., 584., 594. Vö. uo. 597. Amade „csinálmány” szóval jelölte azon verseit, melyeket nem hirtelenjében, asztaltársak között, hanem átgondoltan, nagyobb alapossággal készített. A magyar irodalom története II., i. m. 530.; Szabó Lőrinc: i. m. 272.

[13] Költeményeinek ismertségéről és népszerűségéről: Négyesy László: i. m. 31.; A magyar irodalom története II., i. m. 531–533. Vö. Szabó Lőrinc: i. m. 271.

[14] A tanácsosi kinevezésről: Gálos Rezső: i. m. 123. Debrecennek a századközépen tovább erősödő eladósodásáról: Debrecen története 1693-1849. Szerk.: Rácz István. Debrecen, 1981. 244–270. A bécsi udvar és Debrecen közötti, vallási alapú feszültségek elmélyüléséről összefoglalóan uo. 144–146., 163–165., 230.